Zöldrefestés hatással van a globális éghajlati válságra
Szerzők: Christiana Mauro, Kacper Szulecki, Lucie Čejková, Thomas Brent
2022 júliusában az Európai Parlament nem támogatta az a javaslatot, amely blokkolta volna az Európai Bizottság második felhatalmazáson alapuló jogi aktusát, mely a taxonómiai rendelet módosításával az atomenergiát és a földgázt a környezeti szempontból fenntartható átállási gazdasági tevékenységek közé sorolta. A dolog nem ment könnyen: 278 európai parlamenti képviselő támogatta a blokkolást, azonban ez nem volt elegendő, tekintettel arra, hogy a jogi aktus meghiúsításához abszolút többségre (353 szavazatra) lett volna szükség. A jogi aktus elől így elhárult az akadály, és 2023 elején hatályba lépett.
Az, hogy blokkolás nem valósult meg, jól mutatja, az Unióban milyen erős politikai szándék van az atomenergia támogatására, és hogy a vitát hogy téríthetik el az erős gazdasági szektorok érdekei.
Ez akkor vált egyértelművé, amikor közeledett a „zöldnek” tekintendő gazdasági tevékenységek meghatározásának lezárása, és a Cseh Köztársaság, Franciaország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia és Szlovénia vezetői nyílt levélben fordultak az Európai Bizottsághoz, sürgetve, hogy az atomenergia kerüljön be az új taxonómiába.
Számos sajtóorgánum beszámolt a levélről, amely az atomenergiának a „zöld taxonómiába” történő beillesztését szorgalmazta, azonban részleteiben nem vizsgálták.
Megtévesztő üzenet
Egy tényellenőrző csoport azt állapította meg, hogy a levélben szereplő állítások közül 25 megállja a helyét, 20 pedig alapos elemzés nyomán hamisnak vagy félrevezetőnek minősíthető. Ilyen többek között az a megállapítás, miszerint az atomenergia „környezetbarát”, „kulcsszerepet játszik a tiszta energiaforrásokra való átállásban”, „ígéretes hidrogénforrás” és „megfizethető”.
Nem tudhatjuk biztosan, hogy ez a levél milyen hatással volt magára a döntésre, miszerint az atomenergia is megkapja a szóban forgó minősítést, de mivel több állam is támogatta, a hatása bizonyára nem volt elhanyagolható.
A levelet további közlemények követték; ilyen volt többek között a nyilatkozat, melyet 87 európai parlamenti képviselő írt alá, továbbá egy 16 uniós miniszter által jegyzett közös cikk, amely egész Európában és a legtöbb európai nyelven megjelent a főbb híroldalakon. A hírek a tényről magáról széles körben beszámoltak, azonban a dokumentumok tartalmát részleteiben nem vizsgálták.
Soha nem volt még ennyire egyértelmű, hogy jóllehet tudományos konszenzus van az atomenergia környezeti veszélyeivel és gazdasági életképességével kapcsolatban, a politikai fellépés befolyásolhatja az elvileg politikailag semleges szabályozást, és hogy évek óta készülő, jószándékú, alapvető fontosságú és átfogó jogszabályokat isalá lehet ásni.
Tekintettel arra, hogy az atomenergia eredetileg nem felelt meg a taxonómiai kritériumoknak, várható volt, hogy a nukleáris ipart támogató szereplők minden tőlük telhetőt megtesznek majd.
Mivel a megújuló energiába történő beruházások soha nem látott méreteket öltöttek, a nukleáris energia részesedése a globális villamosenergia-termelésben gyors ütemben csökken, ahogy „kultúrája, a hozzá kapcsolódó készségek, értékesítői és kilátásai” is hanyatlanak. 2021-ben a megújuló energiaforrások (nem számítva a vízenergiát) nettó 257 GW-tal bővítették a villamosenergia-hálózatok kapacitását, miközben a nukleáris kapacitás csökkent.
De amikor az Európai Bizottság 2022 februárjában elfogadott egy tervet, amely az atomenergia-ágazatot beemelte az úgynevezett „zöld taxonómiába”, a lépésről világszerte mint megalázó kapitulációról számoltak be a címlapok.
Mi történt?
Mi az oka annak, hogy nem került sor a hét államfő által írt levél tartalmának tényellenőrzésére? Miért nem gondolta senki úgy, hogy érdemes lenne megvizsgálni a mindenféle tudományos vagy jogi alapot nélkülöző állítások e zavarba ejtő tömkelegét?
Többek között ezekre a kérdésekre nem kaptunk választ azóta, hogy 2022. március 9-én sor került az éghajlatot érintő felhatalmazáson alapuló kiegészítő jogi aktus elfogadására, amely zöld utat adott egy zöldrefestett ágazat befektetéseinek.
Az bizonyos, hogy a szoros határidőkkel dolgozó fősodorbeli újságírók nem mindig szívesen ássák bele magukat egy-egy bonyolult kérdés részleteibe, illetve nem szívesen vállalják fel, hogy egy kérdésben határozottan állást foglaljanak. Ahogy Jay Rosen volt újságíró megjegyzi: „Az emberhez nem fut be sok panasz, ha egyszerűen csak azt írja le, amit mindenki mond, és annyiban hagyja a dolgot.” Azonban az utóbbi évtizedekben megfigyelhető egy alattomosabb jelenség is: a bénultság ott, ahol vitára nyílna lehetőség, a hajlandóság arra, hogy „beszámoljanak a tudományos ellentmondásokról és mindkét oldalt »tisztességes és kiegyensúlyozott« megközelítéssel mutassák be, ami azt jelenti, hogy ugyanannyi időt szánnak a szakértői konszenzus és a véleményüket agresszívan népszerűsítő felek által felkapott témák ismertetésére.” Ez pedig kizárólag a dezinformációt szolgálja, melynek célja, hogy összezavarja, demoralizálja és ellehetetlenítse a változást célzó szervezett erőfeszítéseket.
Ennek az elemzésnek nem csupán az a célja, hogy nyomon kövesse bizonyos politikusok megtévesztő magatartását, hanem az is, hogy feltárja: a levél – amely korántsem kiemelkedő vezetők jóhiszemű közleménye egy globális jelentőségű kérdésben – azt példázza, hogy mit lehet közbeszéd tárgyává tenni egy olyan időszakban, amikor a globális felmelegedés hatására bolygónk az összeomlás szélére sodródott. A levél tartalma az ilyen jellegű hivatalos közlemények észszerűen elvárható standardjainak távolról sem felel meg, és a médiában nagyobb visszhangot kellett volna kapnia. Itt már a puszta tényellenőrzésnél többre van szükség.
Nyomásgyakorlás a nem éppen egyenlő versenyfeltételek érdekében
A levélnek két fő visszatérő témája van: az atomenergia klímabarát jellege, valamint a hagyományos uniós politika energiasemlegessége. Ám az állítások egyikkel kapcsolatban sem állják meg a helyüket.
A levél bevezetése ismerős hangot üt meg: a nemzeti szuverenitásra hivatkozik. Felrója, hogy az uniós szintű szakpolitika nincs figyelemmel „az országspecifikus körülményekre”. Ez az első állítás, amelyet kiemelt helyen, egy rövid külön bekezdésben közöl a levél.
Az állítás második előfordulásakor már részletesebb kifejtést kap: „nagyon aggasztónak tartjuk, hogy a jelenlegi uniós szakpolitikai döntéshozás, amely egyre több szakpolitikából zárja ki az atomenergiát, jelentősen korlátozza az energiaforrások megválasztásának és az energiaellátás általános struktúrájának meghatározására vonatkozó tagállami jogot (az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 194. cikke).”
Csakhogy ezt az állítást semmilyen bizonyíték nem támasztja alá. Épp ellenkezőleg, 2020-ban az Európai Unió Bírósága (EUB) helybenhagyta, hogy a Bizottság ezen a jogcímen engedélyezhet az atomenergiához kapcsolódó célt szolgáló állami támogatásokat. Ennél is lényegesebb, hogy a levél tárgyát képező uniós taxonómia nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a közpénzeket fenntartható befektetésekbe csatornázzák, valamint a környezeti teljesítményre vonatkozó jogi követelményeket sem ír elő. A nemzeti szuverenitás felemlegetése tehát nem más, mint népszerűséget célzó vagy kódolt, rejtett jelentést hordozó politika.
Ennek az állításnak a valódi tárgya a jelek szerint nem az Unió által elfogadott intézkedések, hanem inkább a nukleáris ágazat uniós támogatásával kapcsolatos tagállami aggályok, melyeket a levél már a folyamat elején ki akar zárni. Ezeket az aggályokat annyira kurtán intézi el a levél, hogy még csak meg sem említi, nemhogy megvitatná vagy megcáfolná azokat. Egyszerűen csak alapelvként kijelenti, hogy „minden tagállamnak szabadságában áll nukleáris fejlesztést végezni vagy attól tartózkodni, egymás döntéseit kölcsönösen tiszteletben tartva és a többi tagállam szakpolitikai döntéseitől függetlenül.” Ezt az elvet sérti, ha az atomenergiát „egyre több szakpolitikából” zárják ki.
Nem kevesebbről van itt szó tehát, mint hogy a levél az atomenergia különleges státuszát követeli, aminek köszönhetően az atomenergia a továbbiakban nem lenne sem vitatható, sem kritizálható. Ez az igény csak úgy egyeztethető össze a váddal, miszerint az európai szintű szakpolitika kialakítása túlságosan erőszakos vagy elfogult, a szerzők ügyesen ismételt retorikai fogásokkal menet közben módosítanak a játékszabályokon, azaz a semlegesség követelménye helyett immár egy különleges, védett státuszhoz ragaszkodnak.
Az, hogy egy retorikai eszközökkel történő félrevezetés ilyen kiemelt helyet kap a levélben, semmi jót nem ígér a levél többi részére nézve. És valóban, a ténybeli és jogi kérdések rosszhiszemű megközelítésének további példáit láthatjuk majd.
A tényellenőrző számára az első kihívást az jelenti, hogy az állításokat elkülönítse és egymástól függetlenül értékelje. Vannak olyan állítások, amelyeket a levél szó szerint megismétel, és olyanok is, amelyek többször hangoznak el megtévesztően különböző megfogalmazásban és szintaktikai formában. Egyeseket mint alá nem támasztott premisszákat fogad el a levél, másokat pedig mellékszálként csempész be. A levélcsupán néhány állítás mellett érvel nyíltan, és ezek nem is a legfontosabbak.
Térjünk vissza a levél első témájára, nevezetesen az atomenergia éghajlatbarát jellegére. A levél itt azzal a megközelítéssel él, hogy kiemeli: az atomenergia előállítása alacsony szén-dioxid-kibocsátással jár.
Ennek az állításnak megvan az az előnye, hogy a felszínen hihetőnek tűnik, és bizonyos igazságtartalma is van. De még ha el is mondhatjuk, hogy az atomenergia kevesebb szén-dioxid-kibocsátással jár, ez csak a termelésre igaz. Az állítás megdől, ha figyelembe vesszük többek között a szükséges folyamatokat(a kitermelést, az őrlést, az átalakítást, a dúsítást és a fűtőanyag-előállítást).
Ha az atomerőművek teljes életciklusával számolunk, beleértve a hosszú építési időszakot, a működőképesség időszakát, majd a leszerelés hasonlóan hosszú időtartamát, amelyet aztán a hulladéktárolás kezelésének és nyomon követésének kiszámíthatatlanul hosszú időtartama követ, akkor már tarthatatlanná válik az állítás, amely az 1 kW-ra jutó alacsony kibocsátással büszkélkedik.
Bot a körforgásos gazdaság kerekének küllői között
A levél azt az állítást fogalmazza meg, hogy az atomenergia fontos szerepet játszik a klímaváltozás enyhítésében, mivel megkönnyíti a megújuló energiára való átállást azzal, hogy „nélkülözhetetlen támogatást” nyújt a klímaváltozás elleni küzdelemben, különösen mert tekintettel „az alacsony kibocsátású alapterhelésre garantálja, hogy a megújuló energiaforrások folyamatos elterjedésére jóval nagyobb penetráció mellett kerül sor.”
Ez rejtett formában két állítást fogalmaz meg. Az első, hogy az atomenergia alacsony széndioxid-kibocsátású energiarendszer, a második pedig hogy az atomenergia megbízhatóbb, mint az újonnan megjelenő megújuló energiák.
Ha a nap nem süt vagy a szél nem fúj, akkor „megbízható” biztonsági energiatartalékra van szükség, és az atomenergia megfelel erre a célra – mondják az atomenergia támogatói. Azonban a követelmény, miszerint a keresletet ilyen egyenletes energiaforrásból kellene kielégíteni, nem áll összhangban a jelenlegi megközelítéssel, és maga az alapterhelés koncepciója is elavult.
A kereslet teljes mértékben kielégíthető megfelelő számú időszakosan működő, továbbításra alkalmas, a terheléstől függő energiaforrásokkal.
Mivel az atomenergia az elöregedő reaktorok egyre rosszabb állapota, továbbá a szélsőséges időjárási jelenségeknek való kitettség miatt bizonytalan, nem valószínű, hogy bármilyen formában hozzá tud járulni bármihez. Az Európai Unió nukleáris kapacitásának körülbelül a felét kitevő francia nukleáris kapacitás körülbelül 50%-a a tízévenkénti kötelező ellenőrzések feltorlódása, a Fukushimát követő módosítások, a létesítmények életkorához kapcsolódó javítások, a feszültségkorróziós repedések váratlan mértéke, az éghajlattal kapcsolatos üzemszünetek és a sztrájkok következtében a 2022-es év nagyobb részében nem volt csatlakoztatva a hálózathoz.
A levélben megfogalmazott további állítások, amelyek szerint az atomenergia olyan előnyökkel jár, melyekre tekintettel a taxonómiába felvehető, jobbára a fenti tendenciózus kijelentéseket ismétlik meg, esetenként kevésbé egyértelmű megfogalmazásban.
Azzal a megállapítással kapcsolatban, miszerint az atomenergiának köszönhetően bővülhet „a nukleáris és megújuló technológiák közötti ezidáig kiaknázatlan szinergiák skálája”, Fabian Lüscher, a Swiss Energy Foundation nukleáris szakértője így fogalmaz: „ez nem több homályosan megfogalmazott vágyálomnál”. Az, hogy a levél mennyire erőlködik, hogy hatást érjen el, mutatja, hogy látványosan nem sikerült meggyőző érvekkel alátámasztania az atomenergia környezetbarát jellegét.
A levél azzal folytatja, hogy atomenergia potenciálisan „az alacsony szén-dioxid-kibocsátással, megfizethető áron előállított hidrogén igen ígéretes forrása.”
Jóllehet igaz, hogy az atomenergia-termelés viszonylag alacsony széndioxid-kibocsátás mellett képes hidrogént előállítani, ezúttal is óvatosan kell bánnunk az „alacsony széndioxid-kibocsátású” jelzővel. A nukleáris forrásokból előállított hidrogén valójában nem nevezhető „zöld (zéró kibocsátású) hidrogénnek”, jellemzően „rózsaszín hidrogénként” hivatkoznak rá.
Ez a megnevezésbeli különbség mutatja, hogy a nukleáris energia nem alkalmas hidrogénforrás, tekintettel arra, hogy a víz elektrolíziséhez megújuló források is használhatók, melyek semmiféle kibocsátási költséggel nem járnak. A levél azzal, hogy a tiszta hidrogén előállítására mint az atomenergia további előnyére hivatkozik, láthatólag opportunista kísérletet tesz arra, hogy a rugalmatlan nukleáris termelésnek új feladatot találjon az elsősorban megújuló energiákra épülő jövőbeni energiarendszerben, kétségbeesve keresve a nukleáris termelés helyét.
Ha az atomenergia nem is képes valóban alacsony szén-dioxid -kibocsátás mellett előállítani hidrogént, mi a helyzet a „megfizethető árral”? Ezt az állítást csak egyszer fogalmazza meg a levél. Ezen a ponton hangsúlyozni kell azt az általános igazságot, hogy az atomenergia egyáltalán nem „megfizethető”. Ez nem is meglepő, tekintettel a fent említett tényre, vagyis hogy az atomerőművek építése nagyon változó mértékben (gyakran több mint tíz évvel) elhúzódik a tervezetthez képest, ami a költségek terén is túllépést jelent.
Az atomenergia fajlagos költségét a különböző szervezetek eltérő módon számítják ki, de még a legkedvezőbb eredmények is arra engednek következtetni, hogy a megújuló energiák közelmúltban bezuhanó költségeihez képest nem jelent előnyt. A kevésbé előnyös számítások szerint (amelyek összhangban állnak a Bloomberg New Energy Finance 2021 decemberi adataival) pedig a MWh-kénti költség akár tizenháromszor is magasabb lehet.
A berlini Workgroup for Economics and Infrastructure Policy atomenergia-kutató csoportja megállapította, hogy az atomenergia még a reaktorok meghosszabbított élettartamával számolva sem minősül nyereséges beruházásnak. Megjegyzendő, hogy erre a következtetésre úgy jutottak, hogy még csak figyelembe se vették a balesetek, a hosszú távú tárolás vagy a leszerelés társadalmi és környezeti költségeit, amelyek pedig még az építés költségeinél is magasabbak. Ha a tanulmányokból extrapoláljuk a tényleges tőkeköltségeket, és beleszámítjuk a szándékosan figyelmen kívül hagyott megfontolásokat (például a kiégett nukleáris fűtőelemek tárolási hőmérsékletének több százezer éven keresztül történő szabályozását és ellenőrzését), akkor a kWh-kénti összegek többszörösükre nőnek.
Ezeket a költségeket jellemzően azért hagyják ki a számításokból, mert egyszerűen nincs mód a meghatározásukra. A világon ezidáig összesen 204 atomreaktort zártak be, de ezek közül csak tízet szereltek le zöldmezős formában, ezért a leszereléssel kapcsolatos tapasztalatok minimálisak, ahogy az ennek során felmerülő költségekkel kapcsolatos tapasztalatok is.
Mivel jelenleg nem léteznek a nagy aktivitású radioaktív hulladék tárolására szolgáló működő geológiai létesítmények, a nukleáris hulladék ártalmatlanításának költségeit csaknem lehetetlen meghatározni. A bizonytalanságot csak fokozza a rendkívül hosszú időtáv (több százezer évről van szó), a kormányzati jelentéstétel hiánya, továbbá a kormányzati modellezés hiánya.
A leszerelés és a nukleárishulladék-tárolás esetében a költségbecslésekre további nagyfokú bizonytalanság jellemző, amely egyéb tényezők mellett az inflációs várakozásokkal, a meglévő helyszínek biztonságosságát veszélyeztető, változó geológiai és környezeti feltételek (és különösen a klímaváltozás) miatt beálló költségnövekedéssel függ össze.
Az ilyen hosszú távú költségszámításokat a közgazdászok egyébként sem tartják célszerűnek a számítások során figyelembe vett feltételezett „diszkontráták” miatt, amelyek a kiadások jövőbeli értékének meghatározására szolgáló, teljes mértékben spekulatív eszközök. Amory Lovins professzor, a Stanford adjunktusa neves energiapolitikai szakértő, aki az összehasonlításokat nehezen vitatható formában teszi meg. Véleménye szerint ezek a ráták „a nyugati kultúrákban csaknem általánosan elfogadott, de nem minden kultúrában elterjedt gazdasági konvenciókat tükrözik, és végső soron összeegyeztethetetlenek a termodinamika törvényeivel.” Emiatt elképzelhető, hogy a tényleges költségeket jelentősen alulbecsülték, és, ahogy Lovins fogalmaz, „ha üzleti szempontból nincs megfontolás, akkor éghajlati szempontból sincs.”
A kormányzati programok mesterségesen alacsonyan tartják a nukleáris villamos energia fogyasztói árát. Ez azt jelenti, hogy egy nagy horderejű gazdasági kérdés kapcsán nem végzik el a szükséges számításokat. Mark Barret, az energetikai és környezeti rendszerek modellezésének professzora (UCL) így érvel: „Nem kétséges, hogy ezeket azért nem végzik el, mert a teljes rendszert figyelembe vevő atomenergia-költségek és az atomenergia bármely alternatívájának az összehasonlítása rendkívül kínos lenne az atomenergiát finanszírozó kormányok számára.”
Az amúgy diplomatikus és békülékeny hangvételű levélben, amelyet az információ szabadságára hivatkozva kértünk ki, az Európai Bizottság elnöke határozott szkepticizmussal szól az új nukleáris létesítmények pénzügyi életképességével kapcsolatban. Akaratlanul így tesz az Európai Unió energiaügyi biztosa is, amikor elismeri, hogy a jelenlegi nukleáris kapacitás fenntartásához az Unió részéről „rendkívül jelentős mértékű beruházásra van szükség”, és ez „kulcsszerepet fog játszani abban, hogy az atomenergia-termelés versenyképes opcióvá válhasson.” Tehát az atomenergia csak „rendkívül jelentős mértékű” kormányzati szubvenció útján tehető versenyképessé.
Még a mainstream energetikai elemzések – többek között a Nukleáris Energia Ügynökség volt elemzője, Geoffrey Rothwell által összeállított dokumentum – is határozottan alátámasztják az elgondolást, miszerint semmi nem indokolja, hogy az atomenergiát részesítsük előnyben az alternatívákkal szemben.
És talán ez a legkomolyabb ellenérv azzal szemben, hogy az atomenergiát a zöld energia kategóriájába soroljuk. Dr. Paul Dorfman, a University of Sussex munkatársa szerint az atomenergia költségei olyan magasak, hogy ahelyett, hogy „garantálná” a megújuló energiaforrások elterjedését, épphogy súlyosan akadályozza azt.
És most nézzük a levélben szereplő második témát. Azt várnánk, hogy bizonyítékokkal támasztja alá azt, hogy az Európai Unió történelmileg az energiasemleges szakpolitika folytatásában érdekelt. Hiszen végső soron ez lenne a panasz fő gondolata: hogy az Unió a „zéró” vagy „alacsony szén-dioxid-kibocsátással járó technológiáknak” a klímasemlegesség elérése érdekében történő ösztönzésével inkorrekt módon rosszabb helyzetbe hozza az atomenergiát, amelyet pedig „nem csak elismerni kellene, hanem aktívan támogatni.” A levél a Bizottság tudtára adja, hogy az Unió figyelmen kívül hagyta saját kötelezettségvállalásait, mégpedig a tagállamok azon szabadságának rovására, hogy energiapolitikájukat szabadon választhassák meg.
Fentebb láttuk, hogy kétségbevonható az állítás, miszerint az atomenergiát fel kellene venni az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiák sorába. De mi a helyzet azzal az elgondolással, hogy az Unió kötelessége az atomenergia ösztönzése, valamint hogy az Európai Bíróság megerősítette azt, hogy az atomenergia nem sodorja veszélybe az Unió környezetvédelmi célkitűzéseinek a megvalósulását?
Az Európai Bíróság határozottan kiáll a környezeti jog mellett
Az atomenergia mellett kiálló hét állam példával szemlélteti, hogy mit ért az alatt, hogy az Unió hagyományosan energiasemleges, az atomenergiát előnyben részesítő politikát folytat: hivatkozik arra az ítéletre, amelyet az Európai Bíróság a Hinkley Point‑i atomerőmű C egységének ügyében hozott 2020-ben.
Értelmezésük szerint az EUB „megerősítette, hogy az atomenergia nem sodorja veszélybe az Európai Unió működéséről szóló szerződésben (EUMSZ) meghatározott környezetvédelmi célkitűzések megvalósulását”. Csakhogy az Európai Bíróság ítélete semmiféle ilyen megerősítést nem tartalmaz. Egy bíróság nem határoz arról, hogy mely ágazat szennyező; feladata a jog értelmezése. Ebben az ügyben az elsődleges és másodlagos jog értelmezése során a Bíróság kifejezetten arra a következtetésre jutott, hogy az Unió környezetvédelmi alapelvei – ideértve az elővigyázatosság elvét, „a szennyező fizet” elvét és a fenntarthatóság elvét – a nukleáris ágazatra is vonatkoznak és az állami támogatások nyújtására vonatkozó szabályokkal nem összeegyeztethetőek azok az támogatások, amelyek „vizsgálata azt tárná fel, hogy sérti[k]” ezeket az elveket.
Az ügy a jelek szerint éppen hogy azt erősíti meg, hogy az Európai Atomenergia-közösséget létrehozó szerződés (Euratom-Szerződés) nem írhatja felül az Unió környezeti jogát.
Ugyanígy a nemzetközi jog szerint a környezeti jogot potenciálisan sértő uniós közigazgatási határozat sem élvez elsőbbséget a nyilvánosság azon jogával szemben, hogy a szóban forgó határozatot megtámadja.
Az Aarhusi Egyezmény Megfelelési Bizottsága (az ENSZ egyik bizottsága) 2021 márciusában azt állapította meg, hogy az Unió megsértette az Egyezményt, amikor az arra felhatalmazott szervezetek számára nem biztosította annak lehetőségét, hogy az állami támogatásokról szóló uniós határozatokat nemzeti bíróság előtt megtámadhassák. Kifejezetten a Hinkley Point-i atomerőmű C egységének ügyére hivatkozva megállapította, hogy „az állami támogatási intézkedések kapcsán hozott unió bizottsági határozat ellentmondhat az uniós környezeti jognak.”
Tény, hogy az energiaágazaton belül a jogi normák hierarchiája rendkívül érzékeny politikai kérdés, és a jövőben is az lesz, amint arra Kaisa Huhta, a Kelet-finnországi Egyetem uniós jogra specializálódott professzora rámutat. Azonban a ClientEarth jogi szakértői véleménye szerint a Szerződésben foglalt rendelkezéseket (amelyek előírják, hogy az uniós energiapolitikának tekintettel kell lennie a környezet megóvásának szükségességére) a Bíróság tágan értelmezi, és ez az értelmezés éppen hogy a jövőben használható ellenérvet kínál a nukleáris tevékenységekre nyújtott állami támogatások alkalmazásával szemben.
Meg nem felelés és ellenőrizetlenség
A hét tagállam vezetői továbbra is azon vannak, hogy a Bizottság rokonszenvét a maguk számára megnyerjék, bizonygatva, hogy ők maguk mindig is betartották a szabályokat: „Valamennyi tagállam az uniós joggal (többek között az Euratom- Szerződéssel) teljes összhangban hozza meg energiaügyi szakpolitikai döntéseit.” Csakhogy 2021 márciusában, vagyis abban a hónapban, amikor a levél keletkezett, ugyanezen tagállamokkal szemben összesen 54 energiaügyi jogsértési ügy volt folyamatban, melyek közül 13 az Euratom-Szerződés megsértése miatt indult.
A jogsértések ilyen magas száma aligha tekinthető megnyugtatónak, de még ezektől eltekintve sem különösebben szívderítő a kijelentés, miszerint az uniós tagállamok „az atomenergiát az Euratom-keretrendszer által garantált legszigorúbb biztonsági szabványoknak megfelelően” használják.
Az Euratom-keretrendszer a nukleáris biztonság különböző aspektusaival foglalkozó uniós irányelveket foglalja magában. Ezek az irányelvek az egyes tagállamok által kidolgozandó jogszabályokra vonatkozó általános ajánlások. Az államok továbbra is szuverén a döntéseket hoznak nukleáris műveleteik kapcsán, és mindegyik a saját prioritásainak, trendjeinek és biztonsági paradigmáinak megfelelően kezeli a biztonsági és védelmi kockázatokat. Amennyiben egy tagállam túllép hatáskörén, nincs olyan hatályban lévő mechanizmus, amely ebben eredményesen meg tudná akadályozni.
Végső soron az atomerőművek biztonságát garantáló valamennyi intézkedés az adott tagállam felelőssége. Ha a tagállam nem veszi figyelembe az ajánlásokat, intézkedéseket kell tenni az előírt biztonsági szint elérése vagy helyreállítása érdekében. Erre azonban nem minden esetben kerül sor, és nincs is olyan végrehajtatási mechanizmus, amely ezt garantálná.
Oda Becker fizikus, az International Nuclear Risk Assessment Group tagja véleménye szerint a tagállamok érvelése „nem megalapozott”. Úgy gondolja, hogy „az Euratom-keretrendszer nem biztosítja azt, hogy nem következik be súlyos baleset vagy hogy egy nukleáris létesítmény ellen intézett támadás nem vezet katasztrófához. Még csak azt sem garantálja, hogy a radioaktív hulladék végleges tárolására biztonságos végső megoldás található.”
Általában elmondható, hogy az alkalmazandó biztonsági szabvány mindig a tudomány és a technika legújabb állásának felel meg. Ez a műszaki szabvány az elérhető legmagasabb biztonsági szintet jelenti, a legfrissebb ismeretekből és a legkorszerűbb tervezésen alapuló technológiákból indul ki. Más veszélyes technológiákkal ellentétben a nukleáris ágazatban valójában nem érvényesítik ezeket „a legszigorúbb szabványokat”. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ehelyett azt írja elő tagállamai számára, hogy a nukleáris technológiát az „észszerűen megvalósítható” vagy „észszerűen elérhető” legmagasabb szintű biztonságot szem előtt tartva használják.
Az atomenergia mellett kiálló hét ország – környezeti bűnözők?
A levél úgy zárul, ahogy kezdődött: az aláírók bizonygatják, hogy „határozottan elkötelezték magukat a zöld átállás mellett”, és hogy a 2050-ig megvalósítandó klímasemlegesség „közös célunk, melynek megvalósítása mellett továbbra is teljes mértékben elköteleződtünk.”
Ezt a jóhiszemű hangvételt azonban hamisnak érezhetjük, amikor rájövünk, hogy a hét aláíró tagállam közül csak kettő (Franciaország és Magyarország) fogadta el a 2050-ig elérendő uniós éghajlati célkitűzéseket, további három (a Cseh Köztársaság, Szlovákia és Szlovénia) kitűzött ugyan klímasemlegességi célokat, de nem 2050-re, míg a maradék két tagállam (Lengyelország és Románia) nem rendelkezik ilyen szakpolitikával, így hivatalos klímastratégiával sem.
Az atomenergiát támogató két államot (a Cseh Köztársaságot és Franciaországot) a közelmúltban nemzeti bírósági ítéletekben marasztalták el a klímasemlegességgel kapcsolatos kötelezettségvállalások teljesítésének elmulasztása miatt. (Egy polgári egyesület szintén keresetet indított, amelyben arra szólítja fel a lengyel bíróságot, hogy hozzon ítéletet a kormányzati fellépés elmaradása kapcsán). 2020-ban Franciaország volt az egyetlen uniós tagállam a 27 közül, amely nem érte el a megújuló energiákkal kapcsolatos kötelező célt.
Lengyelország az egyetlen uniós tagállam, amely ezidáig teljes mértékben elutasította azt, hogy elkötelezze magát az UNFCCC Párizsi Megállapodásában foglalt, 2050-re vonatkozó klímasemlegességi célkitűzés mellett.
Lengyelország sikertelenül próbálta kifogásolni az unió hatáskörét arra, hogy energiapolitikai célkitűzéseket (ideértve az energiahatékonyság előmozdítását és a megújuló energiák fejlesztését) határozzon meg. Az éghajlatváltozási teljesítménymutató alapján Lengyelország a klímasemlegességi célkitűzések szempontjából a legkevésbé ambiciózus európai államok körébe tartozik. Magyarország az uniós tagállamok listáján az utolsóként szerepel.
Elmondható tehát, hogy a legtöbb aláíró tagállam tettei nem állnak összhangban hangzatos „elkötelezettségükkel”, nem támasztják alá azt. Bernard Laponche atomfizikus és a Francia Atomenergetikai Bizottság volt nukleáris mérnöke, aki részt vett a Franciaország első atomerőműveinek építésében, úgy véli, hogy azok az állítások, miszerint az atomenergia megkönnyíti az megújuló energiákra való átállást, „teljes mértékben hiteltelenek. Ha a hét tagállam szándéka az, hogy a taxonómiába bekerüljön az atomenergia, akkor ez a szándék nem csupán néhány évre szól. Valójában azt akarják, hogy a nukleáris fejlesztések a végtelenségig folytatódhassanak.” Ezt a véleményt alátámasztja az, hogy a szóban forgó országok általában véve gyengén kötelezték csak el magukat a dekarbonizáció mellett.
Az ágazat beszédtémáit senki nem kérdőjelezi meg
„Az emberek általában feltételezik, hogy a sajtó kritikusan viszonyul a hatalmon lévőkhöz, és szeret leleplezni és megkérdőjelezni dolgokat” – írja Kathleen Hall Jamieson és Paul Waldman a „The Press Effect” című munkájában. Ez a benyomás azonban téves, mert, érvel Jamieson és Waldman, ez a kritikus hozzáállás csak visszafogott módon valósul meg, amennyiben az olvasónak nem kínálnak ellentétes narratívákat. Ily módon amikor a megtévesztő anyagot némán továbbadják az újságírók, és széles körben beszámolnak róla, akkor még nagyobb a valószínűsége annak, hogy senki nem kérdőjelezi azt meg.
Az atomenergiát támogató hét állam vezetői által megfogalmazott állítások pontosságát illetően Darrin Durant, az „Experts and the Will of the People” szerzője a következő kérdést teszi fel: „A hibás tudósítás általi torzítás vajon annak eredménye, hogy az újságíró naivan próbál egyfajta hamis egyensúlyt megteremteni, vagy annak, hogy az újságíró maga is elveszett az állítások rengetegében, és nehezére esik bármit tenni azon túl, hogy akkurátusan ismerteti ezeket az állításokat? Milyen hamis dilemmákat feltételező kontextusokat rejtettek el a szövegben? A figyelmen kívül hagyott bizonytalan pontok és a mesterségesen létrehozott kontextusok hogyan nehezítették meg rettenetesen a leendő tényellenőrző újságíró munkáját? Ez közvetlenül a levélre magára irányítja a figyelmet. A levél szerzői a vétkesek.”
Ha a hét tagállamnak szándékában állt volna, hogy megerősítse elkötelezettségét az uniós klímasemlegességi projekt mellett, és ha amellett kívántak volna érvelni, hogy a taxonómiába kerüljön be az atomenergia, akkor elkerülhették volna a hamis állításokat és az üres retorikai fázisokat, és egészen pontosan három kijelentést fogalmazhattak volna meg: hogy az atomenergia zöld, fenntartható és nem okoz jelentős kárt. Csakhogy a levél óvatosan tartózkodik ezektől az állításoktól, mégpedig azért, mert azok hamisak lennének.
Hamis vagy félrevezető állítások a levélben:
- Az Európai Unió következetes erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy 2050-re elérje a klímasemlegességet; ehhez azt a célt tűzte ki, hogy 2030-ig az üvegházhatású gázok kibocsátását legalább nettó 55%-kal csökkenti – ez közös célunk, amely mellett továbbra is elkötelezetten kiállunk.
- [Az atomenergia] zéró vagy alacsony szén-dioxid-kibocsátású [technológia], amely hozzájárul a klímasemlegességhez.
- Az Európai Atomenergia-közösséget létrehozó szerződés az uniós intézményeket [az atomenergia előmozdítására] [kötelezi].
- Az Európai Unió Bírósága […] helybenhagyta, […] hogy az atomenergia nem sodorja veszélybe az Európai Unió működéséről szóló szerződésben meghatározott környezetvédelmi célkitűzések megvalósítását.
- Az Unió nukleáris ágazatának fejlesztését több tagállam kifogásolja, annak ellenére, hogy az nélkülözhetetlen támogatást nyújt az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, valamint bővíti a nukleáris és megújuló technológiák közötti ezidáig kiaknázatlan szinergiák skáláját.
- Az uniós tagállamok az Európai Unió alacsony szén-dioxid-kibocsátású energiatermelésének csaknem felét kitevő atomenergiát használnak fel vagy fejlesztenek, az Euratom- keretrendszer által garantált legszigorúbb biztonsági szabványoknak megfelelően.
- Tekintettel az alacsony kibocsátású alapterhelésre, [az atomenergia] garantálja, hogy a megújuló energiaforrások folyamatos elterjedésére jóval nagyobb penetráció mellett kerüljön sor.
- Az atomenergia az alacsony szén-dioxid-kibocsátással, megfizethető áron előállított hidrogén igen ígéretes forrása, és fontos szerepet játszhat az energiaágazat integrációjában.
- Ha a 2050 után kereskedelmileg alkalmazható technológiákra, valamint a leszerelési tevékenységekre és a biztonság fokozására koncentrálunk, anélkül, hogy az új nukleáris létesítményekre vonatkozó megfelelő keretrendszer a rendelkezésünkre állna, […] az számos európai országban sok magas színvonalú munkahely elveszítéséhez vezet majd.
- [V]alamennyi tagállam az uniós joggal (többek között az Euratom- Szerződéssel) teljes összhangban hozza meg energiaügyi szakpolitikai döntéseit.
A szerzőkről:
Christiana Mauro a genfi Biosphere Institute jogi szakértője és vezető tanácsadója.
Kacper Szulecki a Norwegian Institute of International Affairs (University of Oslo) kutatóprofesszora, szakterülete az éghajlat-politikai irányítás.
Lucie Čejková a Deník Referendum független cseh napilap éghajlati kérdésekre specializálódott újságírója.
Thomas Brent Brüsszelben működő szabadúszó újságíró, a Science|Business részére ír részletes elemzéseket.